Pápai Missziós Művek - Történelmünk: Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán misszionárius?

Kezdőlap Hírek Egyházmegyék Hitterjesztés Műve Projektek Adományok Kapcsolat

Történelmünk: Hogyan születik, nevelkedik és dolgozik egy japán misszionárius?Vissza a listához

A fogantatástól a születésig

Amikor beléptem Jézus Társaságába munkáspap akartam lenni, hogy a testi munka megosztásával sorsközösséget vállaljak a nehéz körülmények között dolgozó emberekkel. Jezsuita és papi hivatásomat munkások között kaptam, ezért szerettem volna velük tölteni életemet. A szegényekkel való együttérzés háromévi jezsuita életem alatt azonban misszionáriusi hivatássá változott. Világossá lett előttem, hogy a nem keresztény japánok még nehezebb körülmények között élnek, mint az Istent ismerő keresztény munkások. Ha valaki Magyarországon komolyan érdeklődik Krisztus után, vannak elegen, akik segíteni tudják. De ahol kevés a keresztény vagy nincs, ott nem így van. Azt gondoltam, ha egyetlen japánnak is sikerül megvinnem az evangéliumot, a jóhírt, megéri a fáradságot. De bevallom, hogy vonzott a kalandokkal teli úttörő élet is.

Az is megfordult a fejemben, hogy én azért vagyok keresztény, mert voltak emberek, akik otthagyták hazájukat, és eljöttek Magyarországra minket megtéríteni. Nagylelkűségüket csak hasonló nagylelkűséggel lehet meghálálni, azzal, hogy én is továbbviszem Jézus örömhírét azoknak, akik még nem hallották. Későbbi misszionárius- életem nagy boldogsága volt, hogy sok japán életében láttam Isten kegyelmének munkáját, az örömhírt megélő élet gyümölcseit. Csodálatos élmény, ahogyan egy nem hívőből hívő keresztény ember születik. Lassan arra is rájöttem, hogy a misszionáriusi élet még radikálisabb Krisztus-követésre adhat alkalmat. Novíciuskoromban, a háború nehéz napjaiban többször megtapasztaltam, mekkora boldogság életemet csak Jézusra építeni. De felmerült bennem a kérdés: meg lehet- e ezt tapasztalni akkor is, ha elhagyom hazámat, kultúrámat, fölégetek magam mögött minden földi biztonságot, és csak Istenre támaszkodva próbálok élni? Jézus valóban tökéletes boldogságot nyújtó élettársam tud lenni a messzi Japánban is? Ha igen, akkor másoknak is mondhatom, hogy Krisztus útja az igazi boldogság felé vezető út. Erről akartam meggyőződni, ezért kértem, hogy küldjenek Japánba.

Hosszú évek múltán most már tapasztalatból mondom az itthoni kispapoknak, hogy érdemes Jézusra építeni életüket. ő igazán boldoggá tud tenni mindenkit, aki komolyan elkötelezi magát iránta és az Isten országa iránt. A Vele való személyes, mély kapcsolat minden más kapcsolatot felülmúlóan értékes, és értelmet ad az életnek. Ez a tapasztalat misszionáriusi életem legnagyobb ajándéka. Jézus százszorosan kárpótolt mindenért, amiről lemondtam. S bár én akartam az evangélium jóhírével megajándékozni a japánokat -- őszintén mondhatom --, inkább én ajándékozódtam meg általuk. Idáig azonban hosszú út vezetett. Mindenekelőtt teljesen újjá kellett születnem. Mint minden születés, ez sem történt vajúdás nélkül.

A misszionárius születése

A japán misszionárius kétéves nyelviskolában "születik". Több mint harminc fiatal jezsuita, körülbelül tíz különféle nemzet fiai tanulták együtt a nyelvet. Én voltam az egyedüli magyar. Német közöttünk nem volt, angolul még nem tudtam, így eleinte csak latinul érthettem szót azokkal, akik hajlandók voltak "deákul" megszólalni. A kezdet igen nehéz volt. A nyelvtanulás nehézségeire nem számítottam. Számomra a japán már az ötödik idegen nyelv volt. Azt gondoltam könnyen megbirkózom vele. De nagyot tévedtem. A japánul tanulás ugyanis nem csak szavak, jelek és a különleges nyelvtan elsajátítását jelenti. Meg kellett tanulnom japánul érezni, viselkedni. Ez nekem körülbelül azt jelentette, hogy férfi létemre máról holnapra egyre azon kell gondolkodnom, hogy egy nő ilyenkor hogyan viselkedne, mit érezne, és hogyan fejezné ki érzéseit, gondolatait. Az európai kultúrában felnőtt ember legfontosabb értéke az igazság, míg egy japánnál mindent felülmúló érték a harmónia. Egész gondolkodásmódom, kommunikáló képességem, sőt értékrendem gyökeres átalakítására volt szükség ahhoz, hogy beilleszkedhessem a japánok világába.
A nehézségeket csak fokozta, hogy a japánt angolul tanították, amelyet ugyancsak alig értettem. Minden héten vizsgázni kellett, fordítani angolt japánra, és fordítva. Nekem először azt kellett kisütnöm, hogy mit is jelenthet az az angol mondat magyarul, és csak azután tudtam nekilátni, hogy leírjam valamiképpen japánul, kínai jelekkel. A szótárak a japán nyelvet angolul magyarázták. Így nekem saját szótáramat kellett megírnom, négy oszlopban: a kínai jelet, annak japán kiejtését, angol értelmét és végül a magyar jelentését. Három ismeretlen és egy ismert. Holott egy ismeretlen és egy ismert a nyelvtanulás normális rendje.

Ahhoz, hogy lépést tudjak tartani társaimmal, igen sokat kellett tanulnom. A napi tizenkétórás órás memorizálás is kevésnek bizonyult az egyre bonyolultabbá váló anyag elsajátításához. Helyzetemet még súlyosbította a teljesen új környezet, a nagy meleg és a nedves klíma.

A születés fájdalmai

Az első két hónap után rám szakadt a "kultúrsokk". Ez a szó akkor még nem is létezett. Nem tudtam mi a bajom, csak azt éreztem, hogy rövidesen megbolondulok. Eszembe jutott, hogy egy nagynéném elmegyógyintézetben halt meg. Gondoltam, rövidesen odakerülök én is. Az azonban meg sem fordult a fejemben, hogy otthagyjam Japánt. Ebben a nehéz helyzetben igen nagy segítségemre volt a japán misszió történetének tanulmányozása. A 16. és 17. században sok jezsuita halt vértanúhalált a japán misszióért. Tudták, hogy biztos halál vár rájuk, mégis vállalkoztak arra, hogy titokban belopakodjanak a pap nélkül maradt japán keresztények közé. Azt gondoltam, a megbolondulás lesz az én vértanúságom. Amikor a legkeservesebb napokat éltem, elgondolkoztam azokról a jezsuitákról is, akik hosszú éveket töltöttek koncentrációs táborokban. Tőlük hallottam, hogy ott csak az marad meg ép ésszel, aki értéket tud találni a koncentrációs tábori életben is, és azért az értékért szabadon vállalja az ottlétet. Világosan láttam, hogy nekem is értelmet kell találnom abban, hogy rövidesen megbolondulok. Arra gondoltam, hogy sokkal esztelenebb dolgok miatt is bolondulnak meg emberek. Én legalább próbáltam valamit tenni Japánért. Ha ezért roppanok össze, az nem is olyan nagy szégyen. Elkezdtem komolyan imádkozni, gondolkozni és nap mint nap leírtam, hogy milyen értéket találtam a Japánért való megbolondulásban. Pár nap múlva világossá lett, mit kell tennem. Elmentem kis kápolnánkba, amely a háború alatt a japán tengeralattjárók központjának egyik terme volt. Letérdeltem az Oltáriszentség előtt és Isten kegyelmével szabadon elhatároztam, hogy ha Isten is úgy akarja, szívesen megbolondulok a japánok megtéréséért. Felajánlottam az életemet, értelmemet, mindenemet erre a célra. Vannak, akik sokkal szomorúbb okok miatt bolondulnak meg: drogoznak, isznak, kicsapongó életet élnek. Én viszont Krisztusért, az ő japán népéért bolondulok meg.

Amikor ezt ki tudtam mondani, teljesen megkönnyebbültem és nagy béke költözött szívembe: "Úgyis megbolondulok, most már nem kell semmitől sem félnem!" Tudtam, hogy a megbolondulásnál nagyobb nehézséggel biztosan nem kell már szembenéznem. Ha fáradt vagyok, ha nehéz, ha keserves, nem számít, úgyis megbolondulok. Ezt az utat pedig szabadon, örömmel és szeretettel választottam. Ez a felajánlás alapozta meg életemet Japánban. Attól kezdve már nem voltak különösebb problémáim sem Japánnal, sem a nyelvtanulással. Éreztem, hogy sikerül belegyökereznem a japán kultúrába, és könnyebb lett a mindennapi nehézségek elviselése. Lassan az angolt is kezdtem megérteni. Már nem volt szükség a magyar jelentés kikeresésére. A napi tizenkét óra memorizálás megmaradt, de már az sem számított, mert más már nem történhetik, mint az, hogy belebolondulok.

Meg vagyok győződve, hogy ezekben a szenvedésekben "születtem" meg "japánná". Negyvennégy évi misszionáriusi életemben többé semmi nehézségem nem volt Japánnal, egyszer sem gondoltam arra, hogy elhagyjam.

Első munkaköröm

A nyelviskola elvégzése után azt reméltem, hogy Tokió szegénynegyedében dolgozhatom. Csalódtam. Éppen azt a beosztást kaptam -- középiskolai angoltanár --, amit kértem, hogy ne adjanak. Mikor az igazgatót figyelmeztettem, hogy nem tudok annyira angolul, hogy tanítani tudnám, csak annyit mondott: "Tanítás közben lehet azt legjobban megtanulni." Ekkor megint segített a szabad elhatározással vállalt "bolondság". Elkezdtem tanítani egy olyan nyelvet, amelyet alig ismertem. Csak az segített, hogy próbáltam egy leckével a fiúk előtt haladni. Lassan megértettem, hogy nem is olyan buta dolog a tanárkodás. Mivel japánból kellett angolra fordítani, megadódott a lehetőség, hogy mindkét nyelvet jobban megtanuljam. Hetvenöt tizenkétéves fiút tanítottam angolra és háromszáz fiúra kellett felvigyáznom napközben. ők gyakran jót nevettek furcsa japán beszédemen. (Ezt felnőtt japánok nem tették volna meg.) Meg is kértem őket, hogy javítsák ki hibáimat és tanítsanak meg olyan kifejezésekre, amelyeket még nem tudok. ők ezt boldogan tették, mert mindig adtam egy- egy külföldi bélyeget azoknak, akik segítettek. Úgy éreztem, hogy inkább ők tanítottak és neveltek engem, mint én őket.

Tanítványaim szülei és az iskola ötven japán tanára révén betekintést nyertem a japán társadalomba. Ekkor döbbentem rá, hogy a nyelvtanulás csak az első lépés volt Japán felé. Ahhoz, hogy Japánban valamit tenni tudjak, az élethez való egész hozzáállásomat is át kell alakítanom. Ez az "átnevelődés" egy külföldinek természetesen soha nem sikerül százszázalékosan. Hosszú évek után is mindig éreztem, hogy a japánok szemében azért mindig külföldi maradok. Csak az igazán mély baráti kapcsolatokban oldódnak fel ezek a távolságok, mert ott mély, meghitt szinten folyik a kommunikálás.

Elfogadni a japánok másságát

Miért okozott annyi gondot a japán életmódba való belegyökerezés? Legegyszerűbben így mondanám: a japánok ízig-vérig mások, mint a magyarok. Ezt a radikális másságot egy példával szeretném érzékeltetni.

Japánban a tulajdonképpeni kommunikálás nem szavakkal történik. A szavaknak itt másodrendű szerepük van. Arra valók, hogy harmonikus légkört teremtsenek, hogy ugyanazon a "hullámhosszon" legyünk. Ezt úgy érhetem el, hogy lehetőleg azt mondom, amit úgy vélek, hogy a másik hallani szeretne vagy meghallgatom azt, amit ő nekem elmondani szeretne. Csak arról beszélünk, ami előmozdítja közöttünk a harmóniát. Ez mindennél, még az igazságnál is sokkal fontosabb. Mindent, ami feszültséget, kellemetlenséget okozna, amennyire csak lehet, elkerüljük. Az ilyen módon létrejött harmonikus légkör olyan szinten hoz kapcsolatba egymással, hogy intuitív módon megérezzük, felfogjuk az egymás szavai mögött rejlő gondolatokat, érzéseket, kívánságokat. A japánok számára a nyelv nem arra való, hogy valamit bebizonyítsanak, megmagyarázzanak, kifejtsenek. Amit argumentumokkal kell bizonyítani, az már nekik eleve gyanús. Ami fontos és értékes, azt -- szerintük -- intuícióval kell megragadni.

Az ilyen síkon történő kommunikációt a külföldieknek nehéz elsajátítani. Hosszú idő kell hozzá. Ha igazán szeretem a japánokat, ha örömmel vállalok sorsközösséget velük, és próbálok mindent megosztani velük, lassan, évek alatt, bizonyos mértékig bele sikerül tanulnom ebbe a japán stílusú kommunikációba. Vannak, akik a "japán mosolyt", a mindent igenlő beszédmódot színészkedésnek tartják. Én nem így látom. Ők kellemessé akarják tenni egymás életet.

Japán a szégyen-kultúra országa. A szégyen pedig elsősorban abban áll, hogy valakinek kellemetlenséget okozok. Ilyet soha sem szabad tenni, mert leszámítva a családi és baráti kapcsolatokat, nincsen megbocsátás. Tehát mindig nagyon kell vigyázni, hogy ne legyenek ellentétek, vitatkozások, feszültségek vagy akármi, ami megbontaná a harmóniát. Egy olyan kultúrában, ahol nincsenek abszolútumok, nincsen istenhit, nem ismeretes a keresztény felebaráti- és ellenségszeretet, csak így lehet széppé és elviselhetővé tenni az életet. Ez a japán életszemlélet természetesen háttérbe szorítja a személyt és fontosabbá teszi a közösséget. A japán nyelv nem ismeri a "személy" szót, ami azt mutatja, hogy az ő gondolkodásmódjukban a személy nem nagy érték. De mi, nyugatiak, sokat tanulhatnánk a japánoktól a közösség nagyrabecsülése, a harmónia előmozdítása és a természettel való egybeolvadás tekintetében.

Ez a kis kitérő megérteti talán, mi szükséges ahhoz, hogy "megszülessen" egy japán misszionárius, és milyen utakat kell járnia, ha fel akar nőni mint a japán nép tagja. Első munkaterületem, a középiskolai tanárság csak egy évig tartott, de elegendő volt ahhoz, hogy szívem mélyéből megszeressem a japánokat. Ez azért volt lehetséges, mert munkatársaim, tanítványaim és a szülők is a szívükbe fogadtak.

Miért lesz valaki keresztény Japánban?

Egy japán megkeresztelkedése elsősorban Isten kegyelmének a csodája. Az emberi szempontok a keresztényekkel való személyes kapcsolaton alapulnak. Legtöbbször az történik, hogy egy nem keresztény japán közelebbi kapcsolatba kerül egy kereszténnyel, akinek az élete megtetszik neki, mert észreveszi, hogy az különféle nehézségek ellenére is igazán boldog. Felébred benne a vágy, hogy ő is ilyenné legyen.

Fiatal pap koromban még olyan volt a helyzet, hogy azt, aki kereszténnyé lett, a családból és bizonyos mértékben a társadalomból is kiközösítették, vagy legalábbis ferde szemmel néztek rá. Ahogy az évek múltak, egyre csökkent az előítélet a keresztényekkel szemben. Ennek fő oka a sok katolikus óvoda, közép- és felső iskola, valamint az egyház komoly szociális tevékenysége. A kis katolikus egyház valóban kiállt a szegények, elnyomottak és kisemmizettek mellett. Erre a becsületesen gondolkodó japánok felfigyeltek, és Japán jövőjét többen a keresztény alapelveken felépült társadalomban látták.

A japán egyház

A katolikusok elenyésző kisebbségben vannak Japánban, de a számukat sokszorosan meghaladó befolyást gyakorolnak a japán társadalomra. Az 1991. évi adtatok szerint: Japánban 16 egyházmegye, 812 templom volt. 1807 pap, 7383 szerzetesnő és 388 szerzetes segítőtestvér dolgozott, összesen 431633 katolikus és 125 millió nem katolikus szolgálatában. Hogy milyen szellemben történjék ez a szolgálat, azt a papok, szerzetesek és hívők képviselőinek összejövetele 1984-ben világosan megfogalmazta. A püspöki kar ennek az összejövetelnek javaslatait elfogadva, így határozta meg a japán egyház feladatát: „Mi, katolikusok, mindegyikünk egyenként és közösségileg is, misszionáriusok vagyunk. Azoknak, akik még nem ismerik Krisztus jó hírét, és még nem veszik körül az Úr asztalát velünk együtt, mindenképpen meg akarjuk hirdetni hitünk örömét. Szeretnénk minél több embert elvezetni a keresztséghez, és velük együtt Jézus Krisztussal közreműködni az emberi nem megváltásáért.” „Igaz, hogy a japán társadalomban és kultúrában láthatóak az evangélium csírái, de azért még sok az olyan ember Japánban, akiket igen nehéz helyzetbe kényszerítenek, elnyomnak, igazságtalanul megkülönböztetnek. Mi, katolikusok mindnyájan, ezekkel az emberekkel együtt akarjunk dolgozni azon, hogy az evangélium csírái szárba szökkenjenek és jó gyümölcsöt teremjenek a japán társadalom számára. Minden embert tisztelünk és fontosnak tartunk, és az evangélium szellemében velük közreműködve hozzá akarunk járulni a japán társadalom átalakításához. Ennek megvalósításához minden egyházmegyének és egyházközségnek missziós közösséggé kell fejlődnie, minden szerzetesrendnek, minden iskolának és intézménynek kézzelfoghatóan közre kell működnie ebben az evangelizációban.” Milyen jó lenne, ha az egyházban mindenütt ilyen közös elhatározás születne!
Nekem különösen is tetszett ez a program, mert engem éppen ilyen vágyak vezettek Japánba. A középiskolában is, és később az egyetemen is, mindig kerestem a kapcsolatot a kiszorítottakkal, az elfelejtettekkel, azokkal, akiknek különösen is nehéz az élet.
Sokoldalú misszionáriusi munkakör

a) Lelkigyakorlatok

Japánba való visszatérésem után úgy gyümölcsöztettem amerikai tapasztalataimat, hogy először megalapítottam a novíciusmesterek és - mesternők közösségét a lelkivezetés és a személyesen kísért lelkigyakorlat adás céljából. Több szerzetes és később laikus lelkigyakorlat-kísérőt képeztem ki. Sokaknak adtunk együtt három-, nyolc- és harmincnapos lelkigyakorlatot. Ugyancsak velük szerveztünk hosszú éveken keresztül, évente kétszer, hivatástisztázó lelkigyakorlatot fiatalok részére. A résztvevők közül sokan ezen lelkigyakorlatok alatt kitisztult hivatástudattal döntöttek a házas vagy a papi, szerzetesi életforma mellett.

b) Katolikus házastársakkal való közreműködés

Az egy éves amerikai tartózkodásom alatt gazdag tapasztalatot szereztem a keresztény házastársi kapcsolat elmélyítésére megalapított Marriage Encounter (Házas Hétvégek) mozgalommal kapcsolatban is. A II. vatikáni zsinat gyakorlati megvalósításának egyik legjobb példáját tapasztaltam meg benne. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy Japánban is meggyökereztessem. Eleinte ez sok nehézséget jelentett, mert a japánok nem szívesen beszélnek, még egymás között sem, a férj- feleség kapcsolatáról. Azok a házaspárok, akik eljöttek a negyvennégy órás hétvégi tapasztalatra, megértették, hogy a keresztény házastársi kapcsolat nemcsak a család, de az egyház és a társadalom alapjául is szolgál. A találkozók révén a résztvevők házastársi kapcsolata megszilárdult, és igazán életadóvá lett „befelé”, a család életében és „kifelé” a társadalomban is. Közülük többen szívesen működtek közre velem különféle apostoli munkákban.
A Házas Hétvégek mozgalomban való közel húszévi részvételem alatt a házaspároktól mérhetetlen sok szeretetet kaptam, és tőlük rengeteget tanultam. Nemcsak a laikusokkal való közreműködést illetően, de Jézussal való személyes kapcsolatom elmélyítésére vonatkozóan is. Röviden így tudnám összefoglalni a közöttük nyert tapasztalataimat.
Megtanultam, hogy:

mi akadályozza és mi segíti elő mély emberi kapcsolatok kiépítését;
miért fontos az értelmi, akarati és érzelmi síkon való kommunikálás megkülönböztetése, kifejlesztése és elmélyítése;
hogyan lehet felismerni a különbséget az érzések kifejezése és az ítélkezés között; miért fontos e kettőt megkülönböztetni; miért szükséges ezt a különbséget szem előtt tartani a mélyebb kommunikálás terén;
mi szükséges ahhoz, hogy igazi dialógus jöjjön lére, folytatódjon és elmélyüljön két ember között; -- hogyan lehet a dialógust elindítani és gyakorolni családokban és kisközösségekben;
miben áll az igazi szeretet, bizalom, megbocsátás és az élet sebeinek kölcsönös gyógyítása;
hogyan és miben tud a házasság és a papság szentsége együttműködni az Isten Szíve szerinti társadalom felépítésében;
hogyan tud egy pap egyenrangú viszonyban dolgozni házaspárokkal az egyház és a világ megújulásán;
mi a pap szerepe a házastársak kisközösségében. Lehet, hogy kívülállóknak ez a néhány félmondat elvontnak tűnik. Számomra azonban ezek a meglátások és tapasztalatok világos, gyakorlati lépéseket jelentettek az emberi kapcsolatok kiépítésében és az apostoli munkatársakkal való együttműködésben, s misszionáriusi és apostoli életem irányításában igen nagy segítségemre voltak. A házastársakkal való együttdolgozás megtanított arra, hogy ameny-nyire csak lehetséges, semmit se tegyek egyedül. Mindent munkatársakkal együtt tervezzek, velük egyenrangú viszonyban hozzak döntéseket, és hajtsam végre azokat. A kivitelezésben is világos legyen, hogy apostolkodásunk közösségi munka. Így minden, amit végeztünk sokkal gazdagabbá és termékenyebbé is lett, mert szeretetkapcsolatunk önmagában is tanúságtétel volt a nem keresztények előtt.

c) Nem keresztény házastársak mozgalma

A katolikus házastársak mozgalmából született meg a nem keresztény házaspárok kapcsolatát elmélyítő mozgalom. Ennek elindítása több mint kétévi kemény munkát jelentett. A keresztény házastársaknak szóló anyagot ugyanis át kellett dolgozni a keresztény fogalmakat nem ismerők számára. Ezt a munkát több katolikus házaspárral együtt végeztük. Minden katolikus fogalmat és értéket megpróbáltunk szakkifejezések nélkül megvilágítani. Munka közben döbbentünk rá, hogy az igazi szeretetkapcsolaton keresztül mennyi keresztény értékre rá lehet világítani, hogy szeretetben élő emberekkel mennyire könnyű megkedveltetni ezeket az értékeket, és elfogadtatni minden kényszer és rábeszélés nélkül. Azok közül, akik részt vettek ezeken a házas- hétvégi tapasztalatokon, sokan kérték a keresztséget.

d) Nem keresztény jegyespárok

Mint már előbb is említettem, Japánban sok a kereszténységgel szimpatizáló, főleg a fiatalok között. Iskoláink és egyetemeink révén sok olyan fiatallal kerültünk kapcsolatba, akik nem tartották kielégítőnek a sintó házassági ceremóniákat. Főleg azért, mert távolabbi rokonaikat és barátaikat nem engedték be a szertartás helyére, de azért is, mert a régi ceremóniák előírásai, szavai, gesztusai nem szóltak eléggé a fiatalok szívéhez. A fiatalok óhajait jól ismertük, láttuk, hogy nagy lehetőség nyílik a nem keresztényekkel való kapcsolatra. Az is tudtuk, hogy sok fiatal igen komolyan veszi a házasságra való előkészületet, mert jó és igazán boldog házasságot akar kötni. Ezért több paptársammal és katolikus házaspárral együtt kidolgoztunk egy öthónapos házassági előkészítő programot a következő célkitűzéssel:

Az öt hónapig tartó heti másfél órás program a jegyespár kapcsolatának elmélyítését szolgálja.

Megismerteti a keresztény házasélet alapvető elveit.
Nem a keresztségre való előkészületet célozza, hanem keresztény alapokra épülő házastársi kapcsolat kialakítására törekszik.
Felkínálja szakértők és idősebb házaspárok tapasztalatait a közös megbeszéléseken keresztül.
A házasságra készülőket segíti rádöbbeni Isten létére, amennyire lehet megismerteti velük Jézus Krisztust és értékrendjét.
Mélyebb közösségi kapcsolatot próbál kialakítani, hogy a párok később is segíteni tudják egymást.
Az egyes jegyespárokkal előkészítjük és személyessé tesszük az esküvői ceremóniát.

Misszionáriusi életem egyik legmélyebb és legtermékenyebb munkája volt ez a nem keresztény jegyespárokkal való foglalkozás. Éveken keresztül egyfolytában jött egyik csoport a másik után. Minden csoportban volt legalább húsz-huszonkét pár. Néha egyidejűleg két csoportot is kellett vezetni. Az egyes csoportokat két-két tapasztalt házaspárral együtt vezettük.
Meghitt, közvetlen légkör alakult ki a csoportban, mindenki szabadnak érezte magát, mondhatott, amit akart. Ahogy a hetek múltak, egyre jobban megismertük egymást és észrevehetően közelebb kerültünk a keresztény értékrendhez. Gyakran elcsodálkoztam, hogy a fiatalok mennyire becsületesen betartják ígéretüket. Legtöbben mind a húsz alkalommal, mindketten eljöttek. Sokan messzi távolságból, több órai vonatozást vállalva.

A jegyespárok érezték, hogy a program segíti őket egymás megismerésében és közös értékrendjük kialakításában. A házasságra készülést életük egyik legfontosabb időszakának tekintették. Szívük tele volt szeretettel, és becsületesen készültek a komolyan megalapozott házaséletre, ezért igen fogékonyak voltak. Érzékeny szívükbe mélyen belegyökerezett a krisztusi szeretet. Kevesen lettek keresztények, de mindegyikük közelebb került Istenhez, jobban megismerték Krisztust, mélyebb lett szeretetkapcsolatuk. A nem keresztény jegyespárokat házasságra előkészítő program anyagát több évi tapasztalat után könyv formájában is megjelentettem, hogy segíthessem azokat -- sok ilyen jegyespárról szereztem tudomást - - akik nem tudtak eljönni a Tokióban tartott szemináriumokra. Gyulafehérváron magyarra is lefordítottam ezt az anyagot. Ennek alapján tanítottam a kispapokat arra, hogyan lehet segíteni a mélyebb emberi kapcsolatok kiépítését. A kolozsvári egyetemistákkal is végigvettük ezt az anyagot egyik tanév folyamán.

e) Házasság előtt álló fiatalok mozgalma

A katolikus házaspárok kapcsolatát elmélyítő „Házas Hétvégek” mozgalomból született meg a „Choice” (választás) nevű mozgalom a fiatalok kapcsolatainak elmélyítésére. Ez is hétvégi negyvennégy órás összejöveteleken alapszik. A résztvevők -- húsz-harminc fiatal fiú és lány -- először két házaspár, három fiatal és egy katolikus pap tapasztalatait hallgatja meg a különféle emberi kapcsolatokról. A hallottakkal kapcsolatos saját tapasztalataikat a fiatalok ezután kis és nagy csoportokban osztják meg, és irányítást kapnak kapcsolataik elmélyítéséhez. A mozgalom célja nem a fiatalok összeismertetése volt, de több fiatal ezeken az összejöveteleken találta meg élete párját. Az összejöveteleken nem keresztények is részt vettek. Ezeknek nagyobb része kereszténnyé lett.

A fentebbi négy mozgalommal közel húsz évig voltam kapcsolatban. Tudatosan törekedtem arra, hogy mindig képezzek az egyes mozgalmaknak elkötelezett papokat és laikusokat is, akiknek átengedtem a vezetői szerepet. Pár év után nekem már csak a háttérből kellett segítettem őket. Ezek voltak misszionáriusi életem igazán boldog évei.

Krisztusi Élet-Közösség (KÉK)

1976-ban a Szent Ignác-i lelkiséget élő laikusok mozgalmának (KÉK = Krisztusi Élet-Közösség, Japánban CLC = Christian Life Community) vezetői megkértek, hogy legyek egyházi asszisztensük. Az én feladatom a japán kisközösségek egymással és a KÉK világközösséggel való kapcsolatának mélyítése, az egyházzal való jó viszony fenntartása, a közösségek vezetőinek és főleg a személyesen kísért lelkigyakorlatokat adók kiképzése, és a KÉK-kiadványok szerkesztésének irányítása volt.

Több mint húsz évig voltam kapcsolatban ezzel a lelkiségi mozgalommal. Számomra is nagyon gazdagító volt. Mindig otthon éreztem magamat közöttük, mert befogadtak mint egyenrangú idősebb testvérüket. Mély testvéri kapcsolatban voltam az ország vezető közösségével és a saját kisközösségemmel is. Velük együtt sok új apostoli, missziós lehetőséget próbáltunk ki és valósítottunk meg.

Az egyik ilyen kezdeményezés a fiatalok részére szervezett „tapasztalatszerző túra” volt a Fülöp-szigetekre. Nyomortelepek, lepratelepek, szegény falusi közösségek és gazdag egyházközösségek szerepeltek a programban. Beszéltünk idősebbekkel, akik átélték a japán megszállást, és elmondták szomorú élményeiket a japán fiataloknak. Találkoztunk kereskedőkkel, akik beszéltek nekünk a japán kereskedők és vállalatok tevékenységéről a Fülöp-szigeteken. Az itt szerzett élmények nyomán a tizennégy fiatal közül nyolc szerzetesi vagy papi pályát választott.
Hasonló „tapasztalatszerző túrákat” Japánban is szerveztünk. Évente egy-egy vasárnap reggel kis csoportokban meglátogattuk azokat a tokiói városrészeket, ahol nagy mulatozás volt az előző éjszaka, és láttuk, milyen és mennyi szemetet dobnak ki. Egy-egy ilyen napon meglátogattuk a nyomorban élő embereket és a dúsgazdagok üzleteit és lakhelyeit is. Így próbáltuk megtapasztalni azt, amire a japán püspökök felhívták figyelmünket. Ezek a tapasztalatok mind a fiataloknak, mind az idősebbeknek sokat segítettek az evangéliumi értékek felfedezésében és továbbadásában.

Japánban töltött utolsó éveim

Az utolsó hét évben misszionáriusi életem külső körülményei nagyot változtak. Három éven át gondolkoztam, terveztem és imádkoztam, hogy hogyan tudnék közelebb kerülni Japán szegényeihez és kitaszítottjaihoz. Első próbálkozásomalkoholista nők intézetében vállalt lelkivezetői munka volt. Itt főleg a nehéz helyzetben lévő nőkkel foglalkozó AA-vezetők (AA = Anonim Alkoholisták) támasza akartam lenni. Közöttük megtaláltam az alkoholisták szenvedéseivel és őszinte törekvéseivel együttérző Krisztust, és észrevettem, hogy mennyi szeretettel gondoskodik a társadalom peremére szorult nőkről is. Világossá lett előttem, hogy csak azok az alkoholisták tudnak új éltet kezdeni, akik beismerik, hogy saját erejükből nem képesek talpra állni, és szükségük van a „Magasabb Erő „ támogatására. ( A nem keresztény japánok így nevezték a természetfeletti erőt, Istent.) Láttam, hogy mennyire szükséges az alkoholistáknak a kisközösség, ahol megértésre találnak, elbeszélhetik örömeiket, fájdalmaikat és ahol erőt tudnak kapni az újrakezdéshez. Az Anoním Alkoholisták elfogadtak munkatársuknak, de tudatára ébredtem annak, hogy alkoholistákat csak kigyógyult alkoholisták tudnak igazán segíteni.

A szegényekkel és kitaszítottakkal való sorsközösség iránti fiatalkori vágyam továbbra sem hagyott nyugodni. Más lehetőségeket kerestem. Vágyamat megosztottam hasonló gondolkozású jezsuita társaimmal. Egy spanyol és egy amerikai paptársammal nemsokára elhatároztuk, hogy kiköltözünk Tokió legszegényebb negyedébe. Elöljáróink elfogadták tervünket, és hatvanéves koromban új életet kezdtem társaimmal ott, ahol úgy gondoltuk, hogy legközelebb tudunk lenni a társadalom peremére szorultakhoz. Két jezsuita testvérem egyetemi tanárkodása mellett foglalkozott a környék szegényeivel, egyikük a külföldi munkásokat vette gondjaiba, másikuk a környékbeli iskolásokat gyűjtötte össze és segítette tanulmányi előmenetelükben. Én a KÉK mozgalom irányításával párhuzamosan, fogyatékos gyerekek szüleivel és a gyűjtőfogház rabjaival foglalkoztam. Ezek voltak Japánban töltött utolsó éveim legszebb emlékei.

Egy nem keresztény szülő számára igen nagy tragédia, ha fogyatékos gyermeke születik. Japán a „szégyen-kultúra” országa. A legtöbb szülő megbélyegzőnek, szégyennek tekinti a fogyatékos gyereket. Rokonaik is mind azzal vádolják őket, hogy valami rosszat követtek el, és annak büntetéseként született ilyen gyerekük. Egyik fő törekvésem az volt, hogy meggyőzzem ezeket a szülőket arról, hogy nem minden szenvedés büntetés, Jézus Krisztus szenvedése sem volt az. Próbáltam velük együtt felfedezni a fogyatékos gyerek értékét a család és a társadalom számára. Minden évben sikerült összehozni a különösen is érdeklődő szülőkből egy kisközösséget. Ezekkel eljutottunk addig, hogy értéket és értelmet találtak abban, hogy értelmi fogyatékos gyereket nevelnek. Sikerült felfedezniük, hogy ez mennyire fontos testvéreik, rokonaik és az egész társadalom számára. A gyakori közös megosztások közben igen sokat tanultam tőlük a szenvedés értelméről. Sokan a szülők és nevelők közül közelebb kerültek a kereszténységhez is. Néhány keresztelésre is sor került körükből.

Sok szép élményre tettem szert a gyűjtőfogház rabjai között is. Itt is kisközösségeket hoztam össze, akik ebédszünetüket áldozták fel hat-hat hónapon keresztül minden második héten azért, hogy értelmet találjanak a rácsok mögötti életben. A képzés végén sokan mondták: „Itt találtam meg az igazi szabadság értelmét.” „Tudom, miért vagyok itt, más életet fogok kezdeni.” A rabokkal személyesen is sokat beszélgettem. Igazán őszinték voltak, már nem volt semmi titkolnivalójuk, még egymás előtt sem. őszinteségük, nyíltságuk közelebb hozta őket Istenhez.

Megjelent a „Magyar jezsuiták vallomásai I-II. (kiadó: Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1998) c. kötetben.