Szeptember 15.-én a Fájdalmas Szűzanya ünnepén, megérkeztem Brazíliába pontosabban Curitiba városába, ahol az elkövetkező két évemet fogom eltölteni. Szívélyes fogadtatásban volt részem, finom vacsorával, meg brazil specialitással „caipirinha”-val (citromos, édes szeszes ital). Azóta már több helyen is jártam, jelenleg Sao Paoloban tartózkodom, mert itt „folyik” a nyelvtanulás.
     
Az elején nagyon nehéz volt, hogy senkit sem ismertem, mindenki és minden idegen volt számomra. A legnehezebb az volt, hogy nemigen tudtam elűzni magamtól a gondolatot, hogy most két évig ezen az idegen földön leszek, családom, otthoni rendtestvéreim, barátaim, megszokott dolgaim, hazám szokásai nélkül. De azzal is tisztában voltam, hogy nem turistaként jöttem, aki össze-vissza fényképez mindent, hanem mint az Isteni Ige Társaság tagja, misszionáriusként, érkeztem erre a távoli földre. Amikor Igent mondtam Brazíliára, igent mondtam arra is, hogy lemondok a számomra legkedvesebb dolgokról is.

Most már másfél hónap után sikerült inkulturálódnom (beilleszkednem). Mindezt a brazil nép jóságának köszönhetem, aki nagyon kedves, barátságos és nyitott. A brazilok nagyon vidám emberek! Szeretnek táncolni, focizni, énekelni és mindenkivel barátkozni. Ez a nyitottság sokat segít egy külföldinek. „Minden nap egy ajándék, aminek örülni és hálát kell adni Istennek”, ahogyan eddig megismertem őket, kb. így gondolkodnak. Ez a vallásosság számomra valami fantasztikus. Nagyon megdöbbentő volt számomra, amikor egyik nap bementem a mosodába és ott találtam a szakácsnőnket, amint a Bibliát olvassa. Utána kijött és tovább végezte a munkáját vidáman, hallgatta a rádiót és énekelt. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy a sok tennivaló mellett szakított egy kis időt Istennek. De ugyanezt teszi a többi ember java része is.

Azt hiszem, nagyon sokat lehet tanulni az itteni néptől, főleg egyszerűséget, szeretetet, őszinteséget. Sokat viccelődnek, minden kis apróságnak tudnak örülni.

A szentmiséken öröm, vidámság van. Mindenki együtt ünnepel és hálát ad a Jó Istennek. A templomok telve vannak. Nagyon érdekes a békeadás, mert olyankor mindenki mindenkivel kibékül, kézfogással és csókkal. Ez nagyon szép és érdekes egy „európai”  fejnek. Az elején nem mertem megmozdulni a helyemről, most pedig én is megyek és „kibékülök”, mert megértettem, hogy ez nemcsak egy gesztus, hanem buzdítás arra, hogy van egy jó plébániai közösség, ahová tartozol, ahová várunk minden vasárnap és  ünnepnapon. Nagyon családiasak a szentmisék! Fontos az együttműködés, kivétel nélkül.

Nagyon szép a misszionáriusi élet! A legszebb az, amikor mindenről lemondunk, és rábízzuk magunkat az Isteni Gondviselésre. Az Isteni Gondviselés abban nyilvánul meg, amit Jézus mondott Péternek: „...sokkal többet kap ezen a világon, az eljövendő világban pedig az örök életet...” (vö. Lk 18, 28).

Ezekkel a gondolatokkal szeretettel üdvözlök mindenkit Brazíliából, és kérem az imákat, hogy mindig azt tegyem, amit Isten kér tőlem.