A magyar kereszténység kevéssé ismert oldala a magyar missziók és misszionáriusok története. Magam régóta foglalkozom az indiai-magyar kulturális kapcsolatokkal, és ennek során találtam rá néhány magyar misszionárius nyomára. Ebben az írásban röviden áttekintem az indiai magyar misszionáriusokat. Nem voltak sokan, összesen három papra és két nővérre sikerült rábukkannom:

Hausegger Józsefre, Tömöri Edithre, Polgár Istvánra, Varga Bertalanra és Etelka nővérre.

Magam is több évet töltöttem Bengálban, és meglepett, hogy a helyi keresztények között milyen erősen élt két, a kilencvenes évek elején elhunyt magyar pap emléke, és hogy Magyarországon senki nem tudott róluk. A két bengáli jezsuita papra vonatkozó első adatokat még diákként, a kilencvenes évek közepén jegyeztem le. Azóta jegyzeteimet sikerült dokumentumok és publikációk alapján tovább bővíteni.

Az indiai magyar misszionáriusok története azonban a 20. századnál korábbra nyúlik vissza. Az első magyar ember, akiről tudjuk, hogy önszántából jutott el Indiába, maga is jezsuita misszionárius volt.

A selmecbányai Hausegger József (1700-1765)

1731-ben érkezett a szubkontinensre és élt az indiai kereszténység fellegvárának számító egykori portugál gyarmat, Goa területén és a Malabár-parton egészen haláláig. Latin nyelvű leveleiben a portugál királynőnek számolt be Indiáról.

A 19. századból nincs adatunk magyar hittérítőről a szub-kontinensen, ám a 20. század közepén több magyar szerzetes is Indiában telepedett le. 1948-ban érkezett a dél-indiai Madrászba

a ferences művészettörténész Tömöry Edith (1905-1998), 

aki az akkoriban alapított Stella Maris College tanára, majd igazgatója lett. A világot látott és rendkívüli műveltséggel rendelkező művészettörténész apáca 1968-ban megjelent tankönyve India és a Nyugat kpzőművészetéről ma is széles körben használt szakkönyv Indiában.

Tömöry Edithtel egy időben került Bengálba két magyar misszionárius, akik hozzá hasonlóan életük hátralevő részét Indiában töltötték: a jezsuita Polgár István és a szaléziánus Varga Bertalan.

Varga Bertalan egy Győr környéki faluból került Indiába

még a harmincas években, és Kelet-Bengálban, a mai Bangla Dés területén egy városoktól távoli faluban lett plébános, ott érte a világháború. Az angolok mint ellenséges ország állampolgárát sok olasz pappal együtt internálták. Bengál amerikai származású püspökének tiltakozása sem használt, így Varga Bertalan csak 1946-ban szabadult, és nem tért vissza Kelet-Bengálba, hanem a bihár-bengáli szalézi provincia több állomáshelyén is szolgálatot teljesített, többek között a Dardzsíling melletti Kalimpongban. Innen járt át időnként a szomszédos városba, hogy Kőrösi Csoma Sándor sírját gondozza. Itt találkozott vele Jakabos Ödön is, aki vendégszeretete mellett nyelvismeretét dicsérte. Paptársai visszaemlékezése szerint nem volt távolságtartó, mint sok más pap: családokhoz járt, és szívesen focizott, játszott a gyerekekkel még idős korában is. Varga Bertalan sírja Nyugat-Bengál katolikus zarándokhelyén, a Gangesz-parti Bendélben (portugál Bandel) van.

A Vajdaságban nevelkedett jezsuita Polgár István

Zágrábban, a németországi Pullachban és Rómában tanult. 1947 januárjában került Bengálba, ahol az angol- és bengálitanulással Hazáribágban töltött első hat hónap után a Gangesz-deltabeli Pargáná-körzet egy plébániájára került. A Gangesz-delta, a Szundarban jezsuita misszióját a zágrábi provincia tagjai látták el. A malária, a kígyók és a tigrisek miatt ez India egyik legveszélyesebb vidéke. Akik látták, azt mesélik, hogy magyar misszionárius a falusiak életkörülményeinek javításán munkálkodott: különféle gyümölcsfákkal kísérletezett, egyszer egy halastóban méteres halak tenyésztésébe kezdett, máskor újfajta tüzelőanyag bevezetésével próbálkozott. A vajdasági Hit-életnek közlésre leadott visszaemlékezésében Polgár István elmondja, hogy missziós életének első 34 évében 14 templomot és kápolnát épített, mindig ugyanazokkal a munkásokkal dolgoztatott, együtt élt, és együtt étkezett velük. Egyik legnagyobb vállalkozása a Diamond Harbourben építtetett templom. Visszaemlékezésében beszél arról is, mennyire szerette a bengáli nyelvet, amelyet hangzásában az olaszhoz hasonlított.

Építkezései mellett megemlítik még Polgár Istvánról, hogy rághabpuri szolgálatának tíz éve alatt mintegy 1300 indiai protestáns tért át katolikusnak. Nagy szerepe volt ebben a jól szervezett katolikus társadalmi segélyezési és iskolarendszernek. Az áttéréseket a magyar jezsuita a gyakorlatban az úgynevezett direkt módszer alapján provokálta ki: bement egy házba, és a családnak szegezte a kérdést: „Akartok katolikusok lenni?" Yves de Steenhault, a bengáli jezsuiták történetírója ennek kapcsán jegyzi meg róla: „A II. vatikáni zsinat ökumenikus szelleme nem érintette közelről ezt a nyers és egyszerű magyart."

Amikor Polgár István prédikált az ellen, hogy néhányan lopnak a misszióból, mérget dobtak a halastavába. Baidjápuri gazdasága példamutatóan jól működött. Visszaemlékezésében elmondja, hogy plébániája mintegy 130 hektárnyi rizsföldjén két traktor dolgozott. Mivel gazdagon trágyáztatta és műtrágyáztatta a földeket, azok rendkívül jó termést hoztak. 1969-ben egy helyi kommunista szerveződés megpróbálta kisajátítatni a gazdaságot. A magyar misszionáriust megverték, megfenyegették, hogy felakasztják, és elkergették a faluból.

A magyar jezsuita legnagyobb társadalmi megpróbáltatásáról így ír Steenhault: „Könnyen elképzelhetjük, hogy Cukale atyának nem volt ínyére a lelkipásztor és a földesúr szerepének tövises kombinációja. 1965-ben Polgár atya váltotta fel, aki Sedej atya nézeteit és ízlését osztotta. Vidmar testvérrel együtt sikerült neki a rizstermést bighánként 14 maundra (hektáronként kb 35 mázsányira) megnövelnie, ami kétszer annyi, mint a környék legjobb földjeinek átlagtermése.

1969. október elsején, szerdán következett be a tragédia Baidjápurban. Aznap este hét órakor az ötvenöt éves Polgár atya pénz és cipő nélkül, tépett reverendában és szemmel láthatóan megrendülten lépett be az érseki rezidenciára. Aznap reggel saját hívei támadták meg, nem engedték be a házába, és elkergették a plébániájáról. Keresztények voltak, és Polgár atyát ez bántotta a leginkább."
 
Siluvai atya a Calcutta Newsletterben számolt be a tragédiáról. Amikor 1965-ben elfoglalta hivatalát, Polgár atya felépítette a konventépületet, és behívta a Szent Anna Lányai nővéreket, akik általános iskolát nyitottak. Jól ismerte nyája szegénységét. Legtöbbjük napi betevője a napszámtól függött. A májustól novemberig terjedő szűkös időszak alatt, mikor nem volt napszámos munka, kígyót és békát vadásztak, amit aztán a kalkuttai piacon adtak el.

Abban az évben a rizsátültetés idején (július-augusztus) Baidjápur falu legtöbb katolikus családja nem fogadta el a napi ötrúpiás napszámot, ami pedig akkoriban jó fizetésnek számított. Azt mondták, „ennek dupláját kereshetjük kígyó- és békafogással". A helyi hinduk és muzulmánok és mintegy tucatnyi katolikus család örömmel elfogadta a pap ajánlatát. Összesen hetven család látott munkához. Kis idő múlva a munkát megtagadók rizskölcsönért keresték meg Polgár atyát. Bárki, aki dolgozott már Pargánában, tudja, hogy az ilyen kölcsönt soha nem fizetik vissza. Polgár atya kereken visszautasította, ami felháborodást váltott ki. Rosszat sejtve, értesítette a járási elöljárót Diamond Harbourban.

„1969. október elsején, szerdán reggel háromnegyed hatkor, mikor a pap mise után házába indult vissza, egy mintegy húsz emberből álló csoport közrefogta, szidalmazta, és ráparancsolt, hogy hagyja el Baidjápurt. Ütések és inzultusok záporoztak rá. A pap nem állt ellen, hanem Istenre bízta magát, és felkészült a halálra. Az emberek végigvonszolták a hatmérföldes úton Niscsintápurig, ahol egy hindu barátjától pénzt kért kölcsön, és buszra szállt Diamond Harbourbe. Ott egyenesen a járási elöljáró hivatalába ment, hogy bejelentést tegyen. Mivel azonban az egy gyilkossági üggyel volt elfoglalva, azért a járási rendőrfőnöknek adta át az ügyet, aki a szalézi iskola egykori diákja volt. Ő enni adott a papnak, és azonnal kiküldte a rendőrséget Baidjápurba. [...]

Október 27-én este fél hétkor a provinciális atya nyilvános kiengesztelődési szertartást hajtott végre az egész plébánia számára. Krisztus király fogadalmi miséje előtt, melyet a plébános celebrált, bűnbánati szertartást tartottak, és alatta a hívek nyilvános bűnbánati imát mondtak. Hat ember lépett elő egyenként, és érintette meg hibája elismeréséül a Polgár atya és Vidmar testvér által az oltárkorlátnál tartott nagy feszületet. A szertartás rövid volt, és megindító. A templom tele volt. A férfiak oldalán a szokásosnál is többen voltak. Visszatért a béke a kis baidjápuri közösségbe.

Picachy érsek azonban radikális lépésre szánta el magát. Megértette, hogy a fölbirtokosok ideje eljárt. Évtizedek óta az emberek ősi elnyomóknak tekintik őket. Idejétmúlt dolog volt egy személyben betölteni a plébánosi és a földesúri hivatalt... A baidjápuri misszió földjét szétosztották a falusiak között. Egy részét tartotta meg a misszió."

Polgár István mindvégig büszke volt magyarságára, és jórészt amerikai magyar emigránsoktól gyűjtött pénzen

Csandipurban goai stílusú kéttornyú templomot épített Szent István magyar király tiszteletére.

Nagyon bántotta, hogy utódja a templomot Szent István vértanúnak szentelte át. Többször kapott maláriát. A betegség megtámadta az agyát, élete végén már beszélni sem tudott. Kalkuttába került, de nem szerette a várost, félig öntudatlan állapotban néha elszökött. Halálakor rendtársai mint példás misszionáriusról emlékeztek meg róla.

Munkájukkal, küzdelmeikkel, a szegénység elleni harcukkal a magyar misszionáriusok hídként szolgáltak két távoli kultúra között, és hozzájárultak egymás kölcsönös gazdagításához.