Pitchaimuthu püspök beszédében kiemelte a szimpózium középpontjában álló három alapvető valóságot: a személy, akit hirdetnünk kell, vagyis Jézus Krisztus; a környezet, ahol hirdetik, azaz a mai Ázsia; és az evangéliumi társ, aki megtanítja, hogyan hirdessék, Assisi Szent Ferenc személyében.

A püspök a szimpóziumot négy fontos évforduló keretébe helyezte: Szent Ferenc tranzitusának 800. évfordulója; a Világmisszió Ünnepének centenáriuma; a Missziós Unió 110. évfordulója; A TAU folyóirat 50. évfordulója. „Szent Ferenc tranzitusa” – jegyezte meg Pitchaimuthu püspök – „arra hív minket, hogy emlékezzünk egy olyan életre, ami teljesen alkalmazkodik Krisztushoz. A Világmisszió Ünnepe buzdít minket, hogy az egyetemes egyházzal közösségben hirdessük Krisztust. A Missziós Unió évfordulója arra hív minket, hogy Isten egész népét formáljuk missziós tudatra. A TAU folyóirat jubileuma pedig arra emlékeztet minket, hogy az evangéliumot hirdessük teológiai elmélkedésen, íráson, kultúrán és a jelenlegi médián keresztül.”

Hét irányelv a „ferences misszióhoz” Ázsiában

Az egész szimpóziumot négy ülésszakra bontották: kettő a ferences karizmára összpontosított, egy az ázsiai igehirdetésre koncentrált, egy utolsó workshop pedig a képzésre és megosztásra összpontosított.

A szimpózium központi témája egy kérdés volt: „Hogyan tudja a ferences család hirdetni Jézus Krisztust hihető, egyszerű és bátor módon a mai Ázsia népei között?”

Pitchaimuthu püspök előadásában hét irányelvet javasolt a ferences missziónak Ázsiában: újra elindulni Krisztustól; missziós közösségekké válni, nem egyszerűen egyénekké, akik szolgálnak; együtt tartani a hirdetést és a párbeszédet; elmenni Ázsia „sérült” helyeire (városi peremkerületek, falvak, amiket elhagyott a fejlődés, migránsok közösségei, ökológiai katasztrófák által sújtott területek, a börtönök, a kórházak, menekültek letelepedési helyei, az egyetemek és a digitális területek); megengedni a szegényeknek, hogy evangelizáljanak minket; missziós tanítványokat képezni minden szinten és végül átadni a reményt.

Marengo bíboros: a „suttogni való” igehirdetés

Az első szekció, ami a bevezető beszédet követte, az ázsiai evangelizációról szólt, és gazdagította a szimpóziumot tanúságtételekkel, különböző társadalmi és földrajzi szövegkörnyezetekből.

A meghallgatott tanúságtételek között volt Giorgio Marengo bíborosé is, aki az ulánbátori (Mongólia fővárosa) apostoli prefektusa.

Videóüzenetében a misszionárius bíboros öt pontban foglalta össze személyes missziós tapasztalatait.

Marengo meghatározta a misszió alapját a kapcsolatokban, a lét elsőbbségében a cselekvés és birtoklás előtt, a könyörületben mint Isten szeretetnyelvében, az evangelizációban mint a szeretetre való képesség felébredésében, és végül a „suttogásban” mint az evangélium hirdetésének kiváltságos módjában.

A Pápai Missziós Művek tanúságtétele

Érdekes két PMM igazgató tapasztalata, amikről beszámoltak a szimpóziumon.

Paul Chatsirey atya, a laoszi és kambodzsai PMM igazgatója, hangsúlyozta, hogy ezekben az országokban a párbeszéd főleg diplomáciai jellegű és milyen fontos fenntartani a kapcsolatokat a civil jog normáinak betartásában.

„Továbbra is tanúságot teszünk az örömhírről és hirdetjük azt, békében, kölcsönös tiszteletben és megértésben, valamint a szinodalitás szellemében élve”  - hangsúlyozta Chatsirey atya.

Egy másik perspektívát mutatott be Marcus Fernandes OFMCap atya, az észak-arábiai PMM nemzeti igazgatója, amit Missio Avona-nak hívnak.

„Mi” – meséli Fernandes atya – „vagyunk a migránsok egyháza az Arab Öbölben. Kevés templomunk van, és ezért ezek lelki oázist jelentenek minden egyes hívő számára a sivatagban. Minden család egy kis templom, amely imádkozik és tanúságot tesz Krisztusról a saját házának falai között. Ezért minden megkeresztelt ember arra van hívva, hogy misszionárius legyen, megosztva Isten Igéjét, ami reményt és erőt ad mindennapi életünkben”.

(Fides hírügynökség)